Karácsonyi Üdvözlőlap

Szia. Csüccs!
Te... én a múlt pénteken hazudtam neked. Pontosabban nem hazudtam, csak félrevezettelek. Azt mondtam, hogy találkozni fogunk, és nem.
És nem, mert nem esett le akkor, amikor kacarászva neked írtam, hogy most hétvégén már rég karácsony van.

Most csak annyit szeretnék gyorsan elhadarni, hogy Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet. Köszönöm, hogy olvastál az idén, és csak remélni merem, hogy jövőben is jól fogunk szórakozni együtt.
Érdekes utazás volt, izgalma, néha szomorú, néha vicces, néha unalmas vagy éppenséggel tanulságos. Jövőben is szeretném folytatni, és folytatni is fogom, amíg van miről mesélnem.

Találkozunk tehát kétezertizenhében addig is:



Pá.

Karácsony előtti bolondéria

Szia. Csüccs. Mondani valóm van, nagyon fontos.

Te... én nem tudom mi van itt, de olyan, mintha az emberek az akopaliszpisre készülődnének. Akoplapiszpis... apokalipszis na!
Zombi támadás van. A városban két féle lény létezik. Az egyik, aki álmosan és csipásan tántorog, mert vagy másnapos (pre-karácsonyi céges buli) vagy csak egyszerűen álmos. A másik fajtánál a következők találhatók egyszerre:

- 18 liter víz
- négy rács sör
- nyolc üveg bor
- egy darab strucc, vagy pulyka... nem tudom
- egy fél disznó
- egy másik fél disznó
- 16 tekercs vécépapír
- álgokálmin és kilenc doboz triferment
- olyan mennyiségű csoki, amiből egy rendesebb szomáliai falu két és fél évig simán eléldegél

És mindez csak az egyik keze.

Szóval az emberek készülnek a világ végére. Pedig csak karácsony közeleg.
Engem nem ért az a szerencse, hogy a készülődők csapatában végezzem. Vagy mint zombi bolyongtam a városban, kerülgetve a hópelyheket és a jegesmedvéket (mert csíkban már cudar hideg van), vagy pedig dolgoztam, mert... mert miért is ne. Végül is, nekem úgysem kell pihenő.
No... most hogy a nyafogást abbahagytam, és a kezdeti ijedelmem is elmúlt, elmesélem, hogy mi történt a keramánián. Volt egy valag munka, mert egy-két vásárlónk is most akarta feltölteni az üzleti készleteit, hogy a készülődők csapata legyen mit cipeljen a fél mázsa narancs mellett.

Így történt, hogy én is szépen vázákat festettem, és csinosítottam.
Ezen kívül még egy cuki kis órát is kértek ajándékba. Mármint nem azt, hogy én adjam ajándékba, hanem hogy majd ő adja ajándékba.
Belezavarodtam.

Szó mi szó, elkészült (majdnem) egy szép kis óra. Azért majdnem, mert még nincs teljesen kész, de bizisten huszonnegyedikére meglesz!

Mindezek után, egy aranyos barátném (olyan nő, aki a barátod, nem összetéveszteni) úgy döntött, hogy én vagyok a télapó, és azt a szent feladatot adta nekem, hogy készítsek neki karácsonyfát.
Karácsonyfát... én? Mi vagyok én? Erdész? De a sok hiszti közepedte nagyon is szívesen elkészítettem a csodálatos karácsonyfát. Majd mindent megmutatok szépen sorjában fényképekkel, rendben?

A lényeg, hogy van dolgom dögivel, ami jó, mert addig sem kergetnek el vásárolni az akoplaplipszis hívei közé, rohangálni egy fél tehénnel a hónom alatt.
Azért... én várom az ünnepeket, ne érts félre, csak az azt megelőző bolondéria nem a kedvencem.

Amint ígértem itt vannak a képek:

A csodálatos fa! Ezt így kérték, és én így készítettem el. Valójában nagyon tetszik, és  irigykedem, hogy nem nekem jutott előbb eszembe:



Íme az óra. Ez szerencsétlen még félkész állapotban van, akad rajta csinosítani való. A végeredmény ennél sokkal szebb lesz.



Legvégül a hétköznapi munka, őket már ismeritek:





Ennyi voltam erre a hétre.
Ha tetszik amit látsz, és olvasol, valamint eszedbe jutott, hogy az anyósnak nem vettél még semmit, akkor csak szólj, és van nálam szép váza. Odaadom, mint a pinty!
Azt hiszem már nem is kell mondanom, de mégis megteszem, hogy oszdd meg másokkal is, nekem olyan jó érzés, neked, pedig csak pár kattintás.
Találkozunk jövő pénteken, addig is ne feledjétek, a Télapó és az Angyal igenis létezik!
Pá.

A kis herceg visszavág. Utolsó rész.

Szia kedves keramánia olvasó! Végre véget ért a sorozat. Hosszú szülés volt, csüccs, elmesélem és megmutatom végül mi lett belőle.

Amint azt az előző részekből is olvashattad, hosszú szülés volt. Volt pár akadály, amit át kellett lépnem, ugranom, másznom, kínoznom. Inkább azért, mert eléggé bonyolult munka lett belőle, és szerettem volna nem elsietni. Hál istennek volt éppen elég időm rá, sőt, még több is, mint szerettem volna. Néha jó, ha az embernek vannak időkorlátai, én úgy vagyok vele, hogy a túl nagy szabadság sem feltétlenül jó.

Ami az utolsó rész óta történt:
Csinosítgatások, és az elektronika beszerelése. Volt pár apró fogás amit szerettem volna még megvalósítani, mielőtt megmutatom neked, ezért nem akartam befejezni két héttel ezelőtt. Szokás szerint most is inkább csak a szabadidőmben dolgoztam rajta, azért húzódott el ennyire.

A mai mese relatív rövid lesz, kérlek ezért ne harapd le a fejem.
Szóval... került rá pár cuki csillag, és természetesen a virág! Az a virág... a kedvencem. Már akkor mondtam, hogy nem is tudom miért, de az. És a csillagok és a bolygók... És az egész... Igazából nagyon nehéz lenne rámutatni valamire, ami a kedvencem. Nagyon szeretem az egészet úgy, ahogy van.
Íme a kép:



Időközben megváltozott az életem is, mert végig egy fajta öngenerált hazugságban éltem. Azt hittem, hogy én nem is szeretem a Kis Herceget, mire kiderült, hogy ez nem így van. Sőt. Amint ezzel a lámpával bíbelődtem, még jobban megszerettem.

Mondtam, hogy rövid leszek.
Cserébe mindenki kap egy pohát almalét, mit szólsz? Jó lesz? Most már csak a drága aranyos megrendelő válaszára várok, és ki is megy a kezemből.
Ha tetszik amit látsz,akkor oszd meg másokkal is, és ha neked is kell hasonló, csak szólj, és megcsináljuk mint a pinty!
Találkozunk jövő pénteken, addig is olvasom kicsit a Kis Herceget.
Pá.

Nem morcog a paraszt ha a szél nem fújja.

Szia. Tudom, csalódást okoztam neked, mert remélted, hogy a kis herceg szágája véget ér. Nem jött el még az utolsó rész ideje, sőt teljesen másról lesz szó, azt is elmondom, hogy miért.

Igazából a lámpa már kész van, nagyjából, most a vásárló visszajelzésére várok, hogy milyen világítást szeretne bele. Tudniillik több opció is van. Lehet, hogy soha nem gondoltad volna, de sokféleképpen lehet egy lámpát összerakni. A jelen helyzetben a lehetőségek a gyertya, izzó és led közötti választásról szólnak. De erről majd jövő héten, vagy az után, attól függően, hogy mit választunk végül.

Most másról fogok mesélni, addig is, ne ácsorogj ott, csüccs!

Én annyit nyavalyogtam már ezen a blogon, hogy biztos azt gondolod rólam, ilyen morcos öreg tata vagyok, aki a gumicsizmát hozzávágja a gördeszkázó kölykökhöz. Pedig nem így van, én nem ilyen vagyok… legalábbis remélem. Hú, most nagyon megijedtem magamtól, mindegy essünk neki a síránkozásnak. Nem szeretem a decembert. Nagyon nem. Emlékszem gyerekkoromban olyan más volt minden. Akkoriban még volt benne varázs, és titokzatosság. Írtam az angyalnak, hogy hozzon nekem könyvet vagy játékkocsit, vagy épp amit a kicsi szívem kívánt. Sok-sok évig nagyon szerettem ezt a hónapot, ünnepek, család, ajándékozás, decemberben van a szülinapom is, szóval minden csak móka-kacagás volt ebben a hónapban.

Aztán valami történt ezzel a világgal, és valahogy megváltoztak a dolgok. Már októberben elkezdik orrvérzésig lenyomni a torkodon, hogy vegyél, egyél, vegyél, költekezz, hogy fog az kinézni, ha csak egy doboz ajándékot veszel. Aztán ott vannak a bolondériák, mint fekete péntek, amikor az emberek a szeretet ünnepére úgy elkezdenek készülni, hogy közben a környezetük úgy néz ki, mint a mohácsi vész. Szóval… az elmúlt években egyre erősebb volt a gyomromban a kavargás és a hányinger az évnek ebben a szakában.

De mint minden gorombáskodó vénembernek, nekem is néha van egy-egy gyenge pillanatom. Most is ez történt. Annak ellenére, hogy váltig megesküdtem, hogy én mindenkit lapáttal fogok elhajtani, aki a száncsengővel mer felém közeledni, egyszercsak mégis meglágyúlt a szívem.

Az elején csak a fogam közt morogtam, hogy minek kell nekem pont ezzel foglalkozni, pont most, és pont így, de alapjában véve jó kis móka volt.

Képzeld csak… adventi koszorút készítettem. Nem egyedül, és nem teljesen az én érdemem, én főként csak utasításokat követtem, és itt-ott hozzátettem apró ötleteim. Végül született két nagyon szeretnivaló kis koszorú.

Ez csak úgy nekem. Igaz, hogy nem kerámia, de majd oda is eljutunk:

Ez, pedig a szüleimnek:

Amint az látod a második már kerámia. Végül is egy tál, amibe összeraktuk a koszorút, és ilyen lett. 

Természetesen a fent említett lámpa sem volt elfelejtve, megmutatom, eddig milyen:

A rózsa még nincs beragasztva, és nem is lesz egészen az utolsó pillanatig, de oda van tartva, hogy legyen elképzelésed, hogy fog kinézni a végén... nagyjából.

Egy vallomással is tartozom, ha már így az ünnepek hangulatát súrolgatjuk. Amint az kiderült igazából nekem gyerekkoromban az egyik kedvencem volt a Kis Herceg. Rongyosra kellett nekem olvasni. Szerintem a lemez miatt volt bennem olyan emlék, hogy nem is szeretem. Mert azt a lemezfelvételt az nagyon utáltam néha. Ezt csak tisztázni akartam miután, drága jó édesanyám felvilágosított túlzásomról, és arról, hogy ez volt a kedvencem. Ám legyen...

Ez a mai mese amolyan elbeszélőre sikerült, sajnos rengeteg más dolgom is volt, mindezek mellett, amibe beletartozik a tanulás is. Nehéz harmincéves fejjel újra elkezdeni tanulni, de annál izgalmasabb, és semmi köze az eddigi szakmámhoz, ami rátesz egy lapáttal.

Ennyi voltam mára. Majd remélem sikerül jövő hétre befejezni a lámpát is, én már nem ígérek semmit, csak történjen minden ahogyan történni akar.

Mostanra már nem válogatok friss és visszajáró látogatók között, mindenki kap forralt bort és kész.

Ha tetszik amit látsz, és olvasol, kérlek oszd meg másokkal is.

Találkozunk jövő pénteken, addig is ne feledjétek, még az olyan megrögzött morcosnak is van menekvés, mint én.

Pá.